Annyi titkom volt, ezt mondta, búcsúzóul.
Mikor elkezdtem dolgozni a Régimódi történet-en, döbbentem rá, milyen igaza volt. ,,Eleven szülők árvája voltam" - hallottam tőle sokszor. De miért? Hiszen apja-anyja élt! Mi történt az anyjával, akinek a nevét nem illett nálunk kimondani? És az apja, akinek szerinte nem voltak arcvonásai, csak bűnei? Mit csinált Jablonczay Kálmán? Pálffy József, az idősebb, rám pirított, mikor egy debreceni utamon megkérdezte, hogy értékelem anyám apjának verseit, prózáját, s nem tudtam mit válaszolni, mert egyetlen sorát sem ismertem. Pedig akkor már szükségem lett volna rá, tudni akartam, milyen ember volt, min borult fel a házassága, és egyáltalán, mi az igazság anyám élete szereplőiről az én gyerekindulatom, gyerekbutaságom elfogult megítélése nélkül.
Úgy gyűjtöttem az anyagot, mint egy nyomozó. Voltak hónapok, amikor egy ország szinte minden vidékére elszármazott, nagy família és több református és katolikus lelkészi hivatal búvárolt régi írásokat, hallgatott meg még élő tanúkat, hogy fényt deríthessünk régen halott családtagok életének bizonyos fordulópontjára, amely viszont anyám sorsát szabta meg valamikor. Fényképek nyomába kellett erednem a remény szikrája nélkül, tudva, hogy aki külsejére kíváncsi vagyok, annak az arcképét minden tisztességes családtag kitépte annak idején az albumából, s az unokatestvéreim se hagytak kétséget afelől, amire az ő egykori lakásukban emlékszem, elveszett a költözködéskor. Pedig a szemébe akartam nézni a nagyanyámnak, a sárréti szirénnek, aki feltételezésem szerint az oka volt, hogy mindvégig rengett a talaj a Jablonczay Lenke lába alatt, s annak is, ha ketten maradtunk a lakásban, és én, nagy ritkán, mert nem voltunk érzelmeskedő családtagok soha, magamhoz öleltem, anyám az enyémhez simította az arcát, de nem azt mondta, amit mindenki várt volna, hogy ,,kislányom", hanem hogy ,,édesanyám".
Aztán meglett minden, amit kerestem. Mészáros nagytiszteletű úr rábukkant a füzesgyarmati anyakönyv feljegyzései közt arra az adatra, ami választ adott a Régimódi történet legfontosabb kérdésére, akadt egy elszánt rokonunk is, aki megőrizte azt a fényképet, aminek eredetije miatt olyan sok álmatlan éjszakát töltöttek el egykor Debrecenben egy Kismester utcai házban. Meglett a nagyapám novellás kötete, két füzet verse, sőt a naplója is, Jablonczay dédanyám háztartási könyveivel együtt, amelyekből olyan pontosan rekonstruálhattam az életüket és a szokásaikat, hogy csak a rend kedvéért kellett egyeztetnem a beírásokat a naplójegyzetekkel. Jártam a szirén és az anyám születési helyén, Füzesgyarmaton, tartottam a kezemben a kancsót, amelyből mindkettőt keresztelték, olvastam Gacsáry Emma nagyapjának, a nagy Gacsárynak híres művét, a Füzesgyarmati Krónikát, Jablonczay Lenke anyósának naplójával együtt, de segített legjobb barátnőjének, Bellának a lánya is, megkaptam tőle anyja teljes levelezését, végigolvashattam a szüleim esküvőjének a leírását, tudom, ki állt mögöttük az úrasztalánál. Találtam olyan rokonra, aki még pontosan emlékezett a Kismester utcai ház beosztására, anyám lánykora eseményeire, ismerte a fiatal Józsefet, s amire nem leltem magyarázatot vagy adatot, arra válaszolt a nagyapám naplója, verseskötetei. Bella lányával összeállítottuk Jablonczay Lenke olvasmányainak jegyzékét, az ócskapiac könyvárusainál megtaláltam mindent, amire szükségem volt, gyermekkori, döntő hatású olvasmányát, az Aranyország útjá-t a Széchényi könyvtárban másolták ki nekem a Kislap 1894-es évfolyamából. Legfiatalabb, immár egyetlen élő anyai nagynéném is megszólalt a szociális otthonban, ahol megkerestem; ahogy túlesett a döbbeneten, hogy negyven év múltán újra lát, kiegészítette a történet hiányzó részeit, bátyám, aki eleinte annyira húzódozott a gondolattól, hogy anyánk könyv hősnője legyen, a végén már örömét is találta az emlékezésben. Mire az anyag együtt volt, az Ókút Agancsosa már felkutatta és rendbe hozatta kérésemre a sárréti szirén gyom benőtte, süppedt sírját, ami mellett olyan ideges közönnyel álltam másodéves egyetemista koromban a temetésén, és azon törtem a fejemet, ez is csak neki juthat eszébe, ennek a szörnyetegnek, hogy akkor temetteti el magát, amikor Petrovayéknál házi bál van. Legközelebbi debreceni utamon aztán kimentem hozzá magam is. Sután álltam nagyanyám emlékköve előtt egy darabig, aztán körberaktam a sírja peremét mécsessel: negyven kis láng ragyogta be az augusztusi délelőttön Gacsáry Emma hosszú álmát. A mellettünk gyomláló temetői alkalmazott úgy nézett rám, mint egy bolondra.
Anyámnak nem gyújtottam gyertyát.
A fényt nem lehet megvilágítani.